Már itthonról
Trip Start
Jul 30, 2007
1
15
Trip End
Dec 21, 2007
Hello újra!
Nos, gondoltam írok egy fejezetet, ami már az itthoni életről szól, hisz azért Koreából hazajönni nem olyan, mint Európa vmelyik államából.
Hát, a repülőre simán felengedték a csomagom, minden rendben ment. Az út hosszú volt, 10 óra Rómáig, majd pár órát kellett várnom az átszállásra. Rómáig egy kislány bőgte végig az utat, aludni nehezen tudtam. De ami így emlékezetes, mikor először hozták a bárpultos kocsit,s itallal kínáltak. Felragyogtak a szemeim! Hát, én vörösbort kértem! :-) (Mert ugye Koreában sörre szoktam rá, az volt az olcsó, a bor meg luxus cikknek számított.)
S hazafele már maradtam a nyugati kajánál, mert ismét Bibimbap volt a koreai menü, s az első emlékek nyomán ezt inkább kihagytam. ;-)
Budapestre a gépem már fél órát késett, de rendben megérkeztünk, sőt egy volt Külkeressel is összefutottam a gépen, mellette ültem. Bár az utolsó órában bealudtam, mint akit kilőtek a sorból. Addig bírtam ébren, már hulla fáradt voltam (biológiai órám szerint már másnap reggel 6-7 óra volt). De aztán megérkeztünk, s megint éber lettem.
Szüleim és bátyám jöttek fel a reptérre. Anyukám, a rejteni próbáló, de mégis kislányáért aggodó személy, mikor meglátott, elkezdett pityeregni, s a következőkkel fogadott: Na, végre itthon vagy már! :-)) Asszem ebben a mondatban minden volt. Én meg szóltam, hogy nekem ne sírjon itt! (Közben én is nyeltem vissza a könnyeimet.)
Tény és való, hogy azok az ölelések és puszik kicsit mások voltak, mint a mindennapiak. Szerintem mindenkiben benne volt az, hogy "hú, szerencsésen megérkezett, épségben van, ezt is megúsztuk". :-))
Ugye, nem haza, Paksra vittek egyből, hanem Balatonfüredre, az üdülőbe ahol a karácsonyt mindig tölteni szoktuk. De ami fura, hogy azokkal ez emberekkel, akik ott szoktunk lenni, amúgy is csak évente szoktunk talizni, így senkinek nem vlt olyan érzése, hogy hú, nem láttuk Erikát fél évig. S nekem is olyan volt, mintha tegnapelőtt mentem volna el Magyarországról. S ez sokáig így volt. Éltem a mindennapokat, élveztem a füredi üdülő által kínált kényelmet, meg hogy a cslaádommal lehetek. Akkor nem is vágyakoztam Korea után, hiszen annak örültem, amit fél évig hiányoltam. Viszont az furának tűnt, hogy az emberek meg sem kérdezték, milyen volt Korea, vagy ha igen, az én "Jó" válaszomra további kérdést nem is tettek fel. Vagy ha valamiről eszembe jutott Korea s arról elkezdtem mesélni, akkor úgy az az embereket nem érdekelte, mintha nem is mondtam volna semmit. Ez nem bántott, hisz elég nehéz másnak egy abszolút nem ismert kultúrába beleképzelnie magát, de azért a reintegrálódásomat segítette volna, ha legalább reagálnak az élményeimre. S ami a legfurább, hogy kb hazaérkezésem után 1 hónappal kezdtek az emberek (főleg a barátaim, akikkel végre tudtam talizni) kérdezni Koreáról, de úgy, hogy tényleg őket érdekelte.
21.-én éjjel, mikor Füredre értem lehozták még nekem az unokahúgomat, aki felébredt az éjjel. Első szava: "Nénje! (Puszit adott)....Papa!" Szóval 5 másodpercig voltam érdekes számára! :-))
Füreden ugye én voltam a karácsonyi ajándék a családnak, persze sok szuvenírt is hoztam haza. Viszont, ami szégyen de még az időátállástól szenvedve (8 óra eltolódás), na meg a betegség miatt Szenteste fél9-kor mentem ágyba, egyszerűen nem bírtam tovább.
Persze, ahogy Füredről megérkeztünk, egyből bele kellett vetnem magam az életbe, pontosan a dupla vizsgaidőszakomba. Januárban 7 vizsgát kellett letennem, hol Pécsen, hol Pesten. Plusz beadandók. Kicsit stresszes is lettem, mert közben beteg is voltam. Hazaérkezésem után 2 nappal megfáztam Füreden, s elég komoly szövődményei lettek. Bedugult a fülem, középfülgyulladás (ugy, hogy nem is voltam náthás), meg kezdődleges tüdőgyulladás. A fülemmel nem csináltak semmit, hogy majd pár hét múlva kidugul. Hát nem, aztán éppen kijöttem a tüdőgyulladásból, rá 1 hétre újra megfáztam. Persze amúgy is elakartam menni fül-orr-gégészetre, mivel a fülem még mindig be volt dugulva, s alig hallottam rá. Hát hétfőn felszúrták, de végre hallok! Gyógyszert alig bírtak felírni, mivel előtte már beszedtem a legerősebb antibiotikumokat. Most hétfőn még megyek kontrollra. Már jobban érzem magam, s remélem vége lesz már ennek a sorozatnak, mert már elég nehezen viseltem. Bár, mindig mondom, lehet csak már Szardíniára kell mennem, s újra nem lesz semmi bajom. :-)
Január végén jött el még egy holt pont. Kezdett koreai honvágyam lenni. Láttam a kint maradt koreai osztálytársaim képeit, amiről csak ketten hiányoztunk. Többen akkor töltötték fel netre az utolsó hetekben, napokban készült képeket is. Hiányzott minden: az emberek, a bulik, a kaják, a koreai élet. De már ezen is túl vagyok.
Már túl vagyok a vizsgákon, a héten fejeztem be, s végre lazíthatok egy kicsit. Túl feszült voltam, s kemény is volt ez a 2 hónap. Bár készülnöm kell, mert 5 nap múlva újra repülök el 4 hónapra. :-)
Van egy dolog, amiről mindenképpen írni szeretnék! Amiért megszakad a szívem, először a hírt sem hittem el. Elég friss hír: február 10.-én éjjel egy hülye őrült koreai (mert mást nem tudok rá mondani) felgyújtotta a Namdaemun kaput, Korea 1. számú nemzeti kincsét! Szöul régi városkapujából kettő maradt fent: a Namdaemun, a főkapu, amelyet közelről is meglehetett nézni. S Dongdaemun, a keleti kapu, ami a koreai blogom kezdő fényképén szerepel.
6 óra alatt elégett a fából készült teteje. Korea legrégebbi, 600 éves emlékműve, ami túlélte a japán inváziót, a koreai háborút! Ez olyan, mintha nálunk felgyújtották volna a Mátyás-templomot, vagy lerombolták volna a Hősök-terét. Tegnap megnéztem a videókat róla, s borzalom, a könnyeim kicsordultak! S mindezt egy olyan koreai ember tette, akinek vmikor kisajátították a házát, s nem kárpótolták. Mérges volt az államra, s már többször próbált állítólag kárt tenni bizonyos nevezetes heyeken, meg közlekedési káoszt okozni. Egyszerűen alig lehet elhinni! Ajánlom mindnekinek figyelmébe az alábbi linkeket:
http://edition.cnn.com/2008/WORLD/asiapcf/02/11/skorea.landmark/index.html (itt a videokat nézzétek meg)
http://www.youtube.com/watch?v=LWHrCD8xrVQ (ez a leginkább kifejezi, milyen értékes dologról van szó)
http://index.hu/gal/?dir=0802/bulvar/korea/ (képek)
http://tv2.hu/2008-02-11/Leegett_Szoul_leghiresebb_nevezetessege_-_VIDEO/
Asszem azon szerencsések egyike vagyok, akik még az eredetit látták, ennek emlékére rakok is fel róla pár képet ide.
Tudom, nem a legboldogabb dologgal fejeztem be a koreai blogomat, de most ez a legfrisebb dolog.
De ahogy említettem, febr. 21.-én hajnalban indulok Szardíniára, Sassariba.S igen, arról is fogok blogot írni, akár tetszik-akár nem! ;-)
THE END
Nos, gondoltam írok egy fejezetet, ami már az itthoni életről szól, hisz azért Koreából hazajönni nem olyan, mint Európa vmelyik államából.
Hát, a repülőre simán felengedték a csomagom, minden rendben ment. Az út hosszú volt, 10 óra Rómáig, majd pár órát kellett várnom az átszállásra. Rómáig egy kislány bőgte végig az utat, aludni nehezen tudtam. De ami így emlékezetes, mikor először hozták a bárpultos kocsit,s itallal kínáltak. Felragyogtak a szemeim! Hát, én vörösbort kértem! :-) (Mert ugye Koreában sörre szoktam rá, az volt az olcsó, a bor meg luxus cikknek számított.)
S hazafele már maradtam a nyugati kajánál, mert ismét Bibimbap volt a koreai menü, s az első emlékek nyomán ezt inkább kihagytam. ;-)
Budapestre a gépem már fél órát késett, de rendben megérkeztünk, sőt egy volt Külkeressel is összefutottam a gépen, mellette ültem. Bár az utolsó órában bealudtam, mint akit kilőtek a sorból. Addig bírtam ébren, már hulla fáradt voltam (biológiai órám szerint már másnap reggel 6-7 óra volt). De aztán megérkeztünk, s megint éber lettem.
Szüleim és bátyám jöttek fel a reptérre. Anyukám, a rejteni próbáló, de mégis kislányáért aggodó személy, mikor meglátott, elkezdett pityeregni, s a következőkkel fogadott: Na, végre itthon vagy már! :-)) Asszem ebben a mondatban minden volt. Én meg szóltam, hogy nekem ne sírjon itt! (Közben én is nyeltem vissza a könnyeimet.)
Tény és való, hogy azok az ölelések és puszik kicsit mások voltak, mint a mindennapiak. Szerintem mindenkiben benne volt az, hogy "hú, szerencsésen megérkezett, épségben van, ezt is megúsztuk". :-))
Ugye, nem haza, Paksra vittek egyből, hanem Balatonfüredre, az üdülőbe ahol a karácsonyt mindig tölteni szoktuk. De ami fura, hogy azokkal ez emberekkel, akik ott szoktunk lenni, amúgy is csak évente szoktunk talizni, így senkinek nem vlt olyan érzése, hogy hú, nem láttuk Erikát fél évig. S nekem is olyan volt, mintha tegnapelőtt mentem volna el Magyarországról. S ez sokáig így volt. Éltem a mindennapokat, élveztem a füredi üdülő által kínált kényelmet, meg hogy a cslaádommal lehetek. Akkor nem is vágyakoztam Korea után, hiszen annak örültem, amit fél évig hiányoltam. Viszont az furának tűnt, hogy az emberek meg sem kérdezték, milyen volt Korea, vagy ha igen, az én "Jó" válaszomra további kérdést nem is tettek fel. Vagy ha valamiről eszembe jutott Korea s arról elkezdtem mesélni, akkor úgy az az embereket nem érdekelte, mintha nem is mondtam volna semmit. Ez nem bántott, hisz elég nehéz másnak egy abszolút nem ismert kultúrába beleképzelnie magát, de azért a reintegrálódásomat segítette volna, ha legalább reagálnak az élményeimre. S ami a legfurább, hogy kb hazaérkezésem után 1 hónappal kezdtek az emberek (főleg a barátaim, akikkel végre tudtam talizni) kérdezni Koreáról, de úgy, hogy tényleg őket érdekelte.
21.-én éjjel, mikor Füredre értem lehozták még nekem az unokahúgomat, aki felébredt az éjjel. Első szava: "Nénje! (Puszit adott)....Papa!" Szóval 5 másodpercig voltam érdekes számára! :-))
Füreden ugye én voltam a karácsonyi ajándék a családnak, persze sok szuvenírt is hoztam haza. Viszont, ami szégyen de még az időátállástól szenvedve (8 óra eltolódás), na meg a betegség miatt Szenteste fél9-kor mentem ágyba, egyszerűen nem bírtam tovább.
Persze, ahogy Füredről megérkeztünk, egyből bele kellett vetnem magam az életbe, pontosan a dupla vizsgaidőszakomba. Januárban 7 vizsgát kellett letennem, hol Pécsen, hol Pesten. Plusz beadandók. Kicsit stresszes is lettem, mert közben beteg is voltam. Hazaérkezésem után 2 nappal megfáztam Füreden, s elég komoly szövődményei lettek. Bedugult a fülem, középfülgyulladás (ugy, hogy nem is voltam náthás), meg kezdődleges tüdőgyulladás. A fülemmel nem csináltak semmit, hogy majd pár hét múlva kidugul. Hát nem, aztán éppen kijöttem a tüdőgyulladásból, rá 1 hétre újra megfáztam. Persze amúgy is elakartam menni fül-orr-gégészetre, mivel a fülem még mindig be volt dugulva, s alig hallottam rá. Hát hétfőn felszúrták, de végre hallok! Gyógyszert alig bírtak felírni, mivel előtte már beszedtem a legerősebb antibiotikumokat. Most hétfőn még megyek kontrollra. Már jobban érzem magam, s remélem vége lesz már ennek a sorozatnak, mert már elég nehezen viseltem. Bár, mindig mondom, lehet csak már Szardíniára kell mennem, s újra nem lesz semmi bajom. :-)
Január végén jött el még egy holt pont. Kezdett koreai honvágyam lenni. Láttam a kint maradt koreai osztálytársaim képeit, amiről csak ketten hiányoztunk. Többen akkor töltötték fel netre az utolsó hetekben, napokban készült képeket is. Hiányzott minden: az emberek, a bulik, a kaják, a koreai élet. De már ezen is túl vagyok.
Már túl vagyok a vizsgákon, a héten fejeztem be, s végre lazíthatok egy kicsit. Túl feszült voltam, s kemény is volt ez a 2 hónap. Bár készülnöm kell, mert 5 nap múlva újra repülök el 4 hónapra. :-)
Van egy dolog, amiről mindenképpen írni szeretnék! Amiért megszakad a szívem, először a hírt sem hittem el. Elég friss hír: február 10.-én éjjel egy hülye őrült koreai (mert mást nem tudok rá mondani) felgyújtotta a Namdaemun kaput, Korea 1. számú nemzeti kincsét! Szöul régi városkapujából kettő maradt fent: a Namdaemun, a főkapu, amelyet közelről is meglehetett nézni. S Dongdaemun, a keleti kapu, ami a koreai blogom kezdő fényképén szerepel.
6 óra alatt elégett a fából készült teteje. Korea legrégebbi, 600 éves emlékműve, ami túlélte a japán inváziót, a koreai háborút! Ez olyan, mintha nálunk felgyújtották volna a Mátyás-templomot, vagy lerombolták volna a Hősök-terét. Tegnap megnéztem a videókat róla, s borzalom, a könnyeim kicsordultak! S mindezt egy olyan koreai ember tette, akinek vmikor kisajátították a házát, s nem kárpótolták. Mérges volt az államra, s már többször próbált állítólag kárt tenni bizonyos nevezetes heyeken, meg közlekedési káoszt okozni. Egyszerűen alig lehet elhinni! Ajánlom mindnekinek figyelmébe az alábbi linkeket:
http://edition.cnn.com/2008/WORLD/asiapcf/02/11/skorea.landmark/index.html (itt a videokat nézzétek meg)
http://www.youtube.com/watch?v=LWHrCD8xrVQ (ez a leginkább kifejezi, milyen értékes dologról van szó)
http://index.hu/gal/?dir=0802/bulvar/korea/ (képek)
http://tv2.hu/2008-02-11/Leegett_Szoul_leghiresebb_nevezetessege_-_VIDEO/
Asszem azon szerencsések egyike vagyok, akik még az eredetit látták, ennek emlékére rakok is fel róla pár képet ide.
Tudom, nem a legboldogabb dologgal fejeztem be a koreai blogomat, de most ez a legfrisebb dolog.
De ahogy említettem, febr. 21.-én hajnalban indulok Szardíniára, Sassariba.S igen, arról is fogok blogot írni, akár tetszik-akár nem! ;-)
THE END


