Around the opening/ Nyitas korul - Israel Museum

Trip Start Jul 21, 2010
1
2
10
Trip End Aug 18, 2010


Loading Map
Map your own trip!
Map Options
Show trip route
Hide lines
shadow

Flag of Israel  ,
Sunday, July 25, 2010

2010. július 23.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! Minden elismerésem a tiéd, hogy ennyit bírsz aludni.

-          Van 10 perced?

-          Persze.

-          Vigyél el a boltba, mert előbb Beckyvel elfelejtettük megvenni a Jerusalem Postot. Ő olyan gyorsan vásárol, mindenről tudja, hogy mi hol van, és ezt meg elfelejtettem.

-          Csinos vagy így, de ez a táska nem megy ehhez a ruhához.

-          Tudom, de ez kényelmes, és most nem változtatnék, sietek is.

-          Hát jó. Felnőtt vagy. Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.

-          What about your studies in abroad?

-          Well, I was thinking about it, but I am not sure. Maybe I should just decide myself.

Végre kipihenten ébredtem. Több mint 9 órát aludtam. Rég volt ilyen luxusban részem.

Reggel találkoztunk a főbérlőm barátnőjével, és átadtam a két magyar klaviatúrát. Nagyon boldog volt. Egyszerű nő, furcsa, ahogy nem láttam át a napszemüvege lencséjén, és szinte elképzelnem kellett, hogy hogy néz ki, aztán egy pillanatra félretette a szemüvegét. Szerény, megviselt ember lehet. A főbérlőm szerint hithű katolikusból lett hithű zsidó. Tartja a Shabbatot, ezért is kellett péntek délelőtt és nem délután találkoznunk. A fia ugyanazzal a géppel jött mint amivel én – csak azt nem értem, hogy akkor miért nem ő hozta a klaviatúrát. Nem baj. Szívesen tettem.

Pár perccel később ülök a számítógép előtt és Ann hirtelen bejön, és megkér, hogy vigyem el az újságért. Most azonnal. Furcsa nekem, hogy ennyire megijedt, hogy valamit a napi rutinjából kifelejtett. De el bírom képzelni, hogy ez adja az életének a vázát: a naponta, vagy hetente ismétlődő, biztosan elkövetkező események, teendők, és ha valami felborul, azt azonnal helyre kell tenni. Olyannyira türelmetlen lesz, hogy arra is rá akar venni, hogy pizsamában üljek be a volánhoz. No, de azt azért már nem. Kérek tőle 2 percet. Majd ismét gyakorlotam az automata sebváltós autó vezetését. Könnyen megy, és már parkolni is egész jól tudok ezzel a nagy Subaruval, kezdem érezni az elejét és a végét.

Aztán hazajövünk, végre megreggelizem, és elindulok a múzeumba a megnyitóra. Nem ma van a nagy megnyitó. Ma egy kisebb volumenű, művészeknek szóló megnyitót terveztek. Van enni- és innivaló, sajnos egy édesített grépfrútléval kezdem, amit vízzel majd borral korrigálok, illetve néhány falat finom lebanese sajttal, szárított sárgabarackba rejtett krémsajttal, szárított paradicsomos sajttal és olivás sajtkrémmel.

Nehezen találom fel magam. Először csak fel-alá sétálgatok, nem értem, hogy miért nem kezdődik el délben a megnyitó. Az emberek csak gyűlnek, egyre többen jönnek, aztán elkezdek egyre bátrabban járkálni közöttük, belenézek a szemükbe, kíváncsian várom, hogy kikkel állnak majd le beszélgetni. Meglátom Yigalt, megölelgetjük egymást, aztán jön Chandi, Lea, mindenki siet, mindenki csak pár szót vált a másikkal. De az ötlet tetszik: 3 kortárs művészt kértek fel egy-egy kis kiállítás kurátorságára, méghozzá arra, hogy válogassanak a Múzeum gyűjteményéből saját rendezőelvük szerint, és rendezzenek be egy-egy szobát. A többi kiállítótérrel ellentétben, ami tágas, amikben a műtárgyak önállóan érvényesülnek, lélegeznek, ezek a termek zsúfoltak. Olyan érzésem van, mintha egy tipikus Schatzkammerbe lépnék be, ami tele van zsúfolva egy ember számára fontos tárgyakkal. A legjobban a nigériai származású, Londonban felfedezett Yinka Shonibare megoldása tetszik, aki a termet négy részre osztja, négy elem: föld, víz, tűz, szél szerint, és ezek köré csoportosít műtárgyakat.

A múzeum többi része óriási. 1,5 óra után elfáradok. A termek hatalmasak, sok a műtárgy, minden kiállítótér egy-egy donorról van elnevezve… Csodálatraméltó, hogy mennyi adakozó állt össze egy cél érdekében, részben vallási, illetve származási indíttatás alapján. A 100,000 dollár feletti összeget adományozók nevét emléktábla őrzi. És a lista hosszú. Állítólag sokan maguktól jelentkeztek, hogy bizonyos összegeket a Múzeumnak adományozhassanak – büszkeségből, vagy akár adózási megfontolásból.

A múzeumból hazasétálok. Ez eltart egy órát. De jólesik a hőség ellenére egyedül lenni a gondolataimmal. Amint hazaérek, kutyasétáltatásba fogunk, ami különösen érdekessé lesz, ahogy Ann a bizalmába avat: elmeséli, hogy hogyan ment szét a hosszú évekig gyönyörű házassága, és hát előjön a már sokaktól sokszor hallott mondat is: A férfiak nem szeretik, ha egy nő ilyen okos. De hát ez van. Nem ment ő sem, én sem fogok szőke asszonyképzőbe menni.

Este végre van egy kis időm. Netezek. Pontosabban a nethez ragadok, mert össze akarom rakni az utazási blogomat. Szerencsére sikerül. Közben pedig érlelődik Kalandornő legújabb dél-amerikai epizódja, ahogy kezdenek az utazási dátumjaim alakulni november közepe és január eleje között.

A délutáni napozás közben kicsit kisimultak a gondolataim is. Érdekes volt rájönni, hogy mennyire meghatározza a kisugárzásomat és a hangulatomat, ha úgy lépek valakihez, hogy nem akarom zavarni, vagy ha tudom, hogy nem zavarom. Nehéz volt Yigal kérdésére válaszolni, hogy mi van velem és a tervezett kurátori tanulmányaimmal, hiszen olyan képzet él bennem, hogy a helyes válasz az volna, hogy férjhez mentem, gyerekeket szültem, és boldogan élek, míg meg nem halok. Nehezen is válaszolok, de úgyis lesz még alkalom. Arról nem is beszélve, hogy kurátornak lenni itt művészettörténeti diploma nélkül sokkal természetesebb mint a viperafészek Szépműben.

Később ahogy Dannyvel összefutok, és röviden beszélgetünk egy számára minden bizonnyal sűrű, nehéz időszak közben, könnyed mosoly fut át az arcán, és mondja, hogy de hát élvezi ezeket a pillanatokat. És igen: ugyan ott van az oldalán élete párja, mégis csak így lehet előre nézni, ahogy Bartalis is írja: előre nézni, a jelenben lenni, és odaadni magunkat minden pillanatnak. Igyekszem a testtartásomra is figyelni, hogy ne zárjam le a kis burkomat összetett kezekkel vagy lábakkal, és furcsamód ez működik: a lelkem is nyitottabbá válik.

Valószínűleg szükségem van a nyugodtsághoz azokra a pillanatokra is, amiket saját társaságomban tölthetek. Vissza kell találnom a forráshoz, ha végig akarok hajózni a folyón. Holnap szombat, a forrást fogom keresni, és dolgozom – a múzeumi munkámon, a saját dolgomon, futni szeretnék menni és főzni. Magammal törődni. Ez most különösen fontos, hogy ez a hónapom termékeny és boldog legyen. Szerencsére a környezet és a sok jó emlék adott és segítenek.

ENGLISH:

I had a nine hour long sleep and was almost relaxed when waking up. In the morning many things happened, but among them the most interesting to me was when Ann rushed into the room where I was sitting in front of the computer and asked me for a 10 minute help which of course I did not want to reject. She was almost panicing when she realized that she forgot to buy the Jerusalem Post, which she always buys Fridays. So well, she chased me to go asap, but I insisted to dress up. She did not understand why, since I would stay in the car anyway. So I told her, that I do not feel comfortable going out in pijamas. She did not mind hers. Well, we got the paper, I managed to meet up with that Hungarian lady, a friend of my landlady, who ordered Hungarian keyboard and then I went to the reopening organised for artists in the Israel Museum.

The building got huge, the exhibition spaces are wide, airy and the art pieces can breathe and each of them has its own space. I like the installation a lot, especially that of modern pieces. The reopening started in a mediterranian fashion: not on time, everyone smoozing around, drinking and eating – the food was great: cheese, cheese, cheese with paprika, olives, apricots and wine and beverages.

I quite liked the idea of inviting three contemporary artists to curate an exhibition each of them – as choosing objects from the museum's collection which they think represent the museum. Two of them looked like little treasure cabinets, the ancestors of museums, very crowded with objects and giving the feeling that the owner has just left a few minutes ago. The third room was also crowded but I liked the Nigerian artist’s concept. Yinka Shonibare used the 4 elements of water, fire, wind and earth to create order among the objects. This young man was sitting in a wheelchair, when I saw him giving an interview.

The best thing about today was the moments I could spend alone. I desparately need this time to reorganize my thoughts and I got many questions from myself during this reopening.

I observed my frustration when I saw these invitees coming, talking, kissing, entertaining well. I hardly know anyone and felt alone. Even those I knew I did not want to approach in order not to disturb. Later on I realized if I change my attitude and regard myself as much important as any other attendee, I should definitely talk to these colleagues. So after this moment, I felt better and even tried to take care with my body language which not only reflects my attitude of introvertedness but open gestures can also help me a lot to keep my spirits high and my soul open. So I definitely avoided crossing legs or arms.

One moment Yigal asked me how I am and it was very difficult to answer. He is very close to me as a human and so I wanted to be honest, but somehow I thought he would like to hear that I got married and had kids. And since I could not answer like that, it caused some frustration in me. Wow, self-investigation… So what can I do with realizing this?... The next minute I talked to Danny and his wife. He is a very active person and obviously this is a busy time in his life, but he said, that he enjoys it, he is happy that all these things are happening. So I got the message from fate: look ahead and not back, be in the moment and try to shape it according to your needs.

This is how I went for that long walk after the event. I could have taken a bus and that would have costed me the third of the time I went walking but I just needed to be alone and thinking. I was happy with this choice. And later I was happy with Ann’s honesty and trust how she told me about her marriage, the painful end of it and some related stories. Well, of course she did not miss to tell me what I have already heard from many people and many times: Men do not fancy that much clever women. This is what she was told once by one of her bosses. But as she did not do so, I will not attend any Blonde Woman Academy either. So, we’ll see.

And the evening was at least effective: I could set up the blog I wanted, now I am writing these thoughts about today and I have already some plans for tomorrow – strictly around myself like doing my job, going to run, cooking, taking care of myself. In order that the delicate balance gets restored in my soul and that this upcoming month goes smoothly and would be rich in adventures.

2010. július 25.

Két hosszú, de kellemes nap van a hátam mögött. Végre kipihentem magam, az elmúlt három éjjel több mint kilenc órát aludtam, és belenézve a tükörbe látom, ahogy a szemeim is kikerekedtek, a bőröm kisimult, és végre talán a lelkem is megérkezett. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy tegnap és ma is tudtam dolgozni, még spanyoloztam is, aminek külön örültem. És mivel ma reggel elkezdtem kapcsolatba lépni különféle CS-tagokkal, aszerint, hogy merre mennék Izraelben, amíg itt vagyok, és így elkezdtem megtervezni a hétvégéimet és egyéb napjaimat, úgy döntöttem, hogy minden alkalmat és adódó energiát kihasználok a munkára, és minden időt kihasználok az ország megismerésére.

Így döntöttem úgy is, hogy holnap elmegyek Jerikóba. Majd meg kell találnom a Babits verset is, amit úgy szerettem, és amin keresztül Jerikóról talán először hallottam.

Tegnap végre futni is el tudtam menni. Már sötétben. A kanyargó, dombra fel- majd levezető utcákon és utakon félig eltévedtem, mivel azonban úgyis fél-egy óra futást terveztem, nem estem pánikba, bíztam abban, hogy majdcsak kiérek egy ismerős utcára. És így is lett. Sajnos egy hatalmas domb aljában, ahonnan hazáig, ami kb. 2 kilométer volt innen, folyamatosan felfele vezetett az út. Meglepődtem, hogy ilyen messze jutottam. Ahogy hazafele értem, még néhány lazító és háterősítő gyakorlatot is akartam csinálni, de egy Sabbath végét ünneplő társaság elfoglalta a közeli parkot, így az egyik utca végében álltam meg, sok, elhaladtában csodálkozó szempár előtt. Azonban a Body Art, ez a jógaféle mozgás, amire egy ideje járok már otthon, pontosan a befele irányuló figyelemre tanít, miközben hosszasan kell például mérlegállásszerűen egy lábon állni és hasonlók. Egész jólesett a mozgás, csak azt sajnáltam, hogy a sok kutyapiszok miatt nem volt gusztusom a fekvőtámaszokhoz. Sebaj, a hátam jobban lett, és ennek örömére tegnap hazaérve megígértem magamnak, hogy nem fogom ezt az állapotot esti számítógépes naplóírással elrontani, így került a képbe a spanyollecke, amit még otthonról hoztam magammal. Nem haladtam sokat, de az a fél óra, amit rászántam, nagyon jólesett.

A mai napot a reggeli után némi napozással kezdtem, és így a hasam a kívánt mértékben le is pirult. Nem szeretnék fehéren hazamenni J

-          Úgy unatkozom. Olyan lassan telik ez az idő.

Este pedig a megnyitóra való készülődés és maga az esemény foglalt le bennünket. Leginkább Annt, aki már dél körül elkezdte kikészíteni a ruháit, megfürdött, és alig várta, hogy elindulhassunk. Mire mindketten felöltöztünk, egy fotót szerettem volna csinálni így magunkról, de már alig volt türelme ezt kivárni. Mégis sikerült rábeszélnem. Ahogy arra is, hogy a megnyitó után tegyen egy sétát a múzeumban. Hiszen tudom, hogy ez az élete, erre várt az elmúlt három évben.

-          Van fegyver a táskájában?

Már csak a kisördög akad fenn bennem ezen a kérdésen, és csendben megmosolygom a katonahölgyet. Persze hogy nincs. Hülye lennék fegyverrel jönni és hagyni, hogy még át is világítsák a táskámat? Ah… Szerencsére Yigal ott áll a sorok mellett, és segít az azonosításban, kivételesen engem is gyorsabban engednek be. El sem hiszem. Bár Ann azért lepipált: korára való tekintettel talált egy egérutat, és már rég bejutott és csevegett, mire odaértem hozzá.

A pezsgőt, bort, üdítőket, falatkákat Simon Perez és Netanyahu megjelenése követi. A telefonunk kikapcsolása mellett arra is megkérnek minket, hogy álljunk fel, és így köszöntsük őket. Ez kissé szokatlan számomra. Nem emlékszem ilyen szokásra otthonról. Így ezt szóvá is teszem. Erre Ann azt feleli, hogy:

-          De hát ez teljesen természetes, mint ahogy az iskolában is felállással köszöntik a tanárt a diákok.

Régi jó szokások…

Végül eltelik egymást átfedő beszédek, élő klasszikus zene, tűzijáték között a hosszúra nyúló este. A megnyitón a legmegindítóbb pillanat számomra az volt, amikor az igazgató a beszéde és köszönetnyilvánítások vége felé megkérte az önkénteseket, akiket most csak 120 fő képviselt, hogy álljanak fel. A tömeg láttan az ülve maradtak csodálkozásuknak adtak hangot, amibe még én is beleborzongtam. Még besétálunk a kiállítóterekbe, és aztán hazaértünk, és lassan elalszom.

ENGLISH

After spending the yesterday basically at home, after sleeping quite long (more than 9 hours every night which makes me feel relieved), after having worked quite a lot for my Budapest-office and for the Danish conference in September where I am invited to, I went running yesterday and today I did mark all the museum related programmes in my diary and accordingly tried to make plans for the weekends, I felt prepared for the opening today.

I even have the feeling that my soul arrived and now I am ready for my third Israeli adventure.

-          I might go tomorrow to Jericho, if you want to join me.

-          Oh, that sounds nice, but since I have Israeli citizenship and some military records, I might get into trouble doing that. So let’s stay with the plan and meet later in Jerusalem when you are back.

This time I definitely want to meet local young people of my age and make friends. Last two times I mostly made good connections with colleagues but not with youngsters. So I want to discover the young side of the city as well. That’s the reason I joined the Israeli and Jerusalem group on Couchsurfing and this is how I found out about Netanel’s guided tour on last Thursday.

So tomorrow I am meeting up with this Reuven guy who wanted to be funny and states on his CS profile to have done an MA in seducing girls. Well, I am curious, but knowing that he has a daughter makes me feel more comfortable. So let’s see. Over the phone he seemed to be a nice guy. We’ll see.

- You look like a lost sheep.

- Not really, I am just watching the people.

THE reopening of THE renewed Israeli Museum is a great event. Only 1000 people got invitation, among them were we: Ann and me. I had to chase her to go there and overcome her reluctant attitude towards opening ceremonies, but her eyes during the show proved that she was very happy. A moment she was waiting for in the past three years. She often said that this is the moment until which she wants to stay alive. And now she is here. With me.

After my airport security check it is hard to surprise me. Here there is a huge line in front of the security desks and the shadows above them to get in. Everyone has to present the invittaion, some ID document and it is still good to have someone around from the museum staff who knows you.

We were winking to Danny, who came there with a huge make-up smile. Ann, being 86 wanted to get some advantage and taken in without queuing. Danny, who is a real gentleman according to Ann, answered still smiling that he has a limited number of guests he can take in. I was a bit surprised.

Later on Ann found a shortcut through the security check due to her age. The guy did not let me in there, but I was okay waiting in the line. When there, I got asked again if I have any weapon in my purse. I really find this question ridicolous. They ask me and after that they X-ray my bag. So what’s the point? Is this a test if I am smart enough to confess such a thing on a voluntary basis? Anyway there was one more step I have never experienced before: they touched a thin and small (like 2 square centimer big) paperlike thing against my hands. I asked what that was but the girl answered that this is for security and she cannot tell more. Later I figured out that they search for the remains of gun powder. I had nothing like that on my hands, so I was finally inside – or outside. I can never really decide.

Anyway, people were mingling around, having small chats with all familiar faces, often without remembering their names. Ann introduced me to a 92 year old lady, Rose Fish who established the volunteer programme in Jerusalem. She was really in a good shape. I have taken champagne and wine for the two of them and let them talking and went around to find some bites and some familiar faces.

Jose even noticed that I look much more rested than 3 days ago. Jackie just wanted to babysit me, the little lost-looking sheep. But soon I got off under her wings and went to hunt some rare bites taken around. I caught some sushi, avocado cream, salmon, mushrooms and fruits. Though it was much less, tiny little portions than what could have satisfied my apetite and what I expected after that Friday reception. Anway it was very nice to see how people dress, when the important people arrive, the body guards swarm around them and then when we took our seats on the specially for this occasion built podium, people in black dresses became somewhat grey and white due to the dust of Jerusalem what floated in the air and rested finally on the chairs in the last few days.

The speeches, the live classical music, the firework and the moon shining above us made the event special although all this was a bit long, speeches with overlapping contents and also the cold breeze arrived making me shivering which got worse in the airconditioned galleries later. I could hardly convince Ann to go and take a walk inside, she desparately wanted to come back home to Mukki, but finally she said thanks for having chased her because this way the evening got more coherent for her.

-          It is so strange that now I am guided in this Museum. I who is one of those who used to know this place better than anyone else.

Slideshow Report as Spam

Comments

Pabló on

Halhó! Kedves Izabell!
Nagy élvezettel olvasom napló bejegyzéseidet, csak lassabban haladok, mint te az írással!
...csak egy megjegyzés, nem minden férfira igaz, hogy nem bírja az okos noket, szerintem ez is úgy van, hogy akinek sikerül a férfi útján férfivá válni, annak ez nem okoz problémát, de sajnos az is igaz, hogy a felnottség ma nem divat! Ehhez kapcsolódóan csak ajánlani tudom a Férfi útja c. könyvet szerintem a nok számára is izgalmas lehet...
Ja és még egy visszajelzés, számomra a legizgalmasabb részek a naplódból azok a személyes önvallomások, hogyan próbálsz emberekhez kapcsolódni, nyitottabbá válni! Magam is sokat dolgozok ezen mostanában és hát valjuk be nekünk tréner féléknek ez a legfontosabb munkaeszközünk is, másrészt pedig valami köze van az élet lényegéhez. Szóval majd egyszer személyesen szívesen csertélek tapasztalatot ezzel kapcsolatban!
Barátsággal!
Pabló

Add Comment

Use this image in your site

Copy and paste this html: